3. 천국과 지옥 사이

    Másnap az iskolába együtt mentünk Simon-al, amit mindenki furcsállt, kivéve Yesung-ot. Amikor odajött hozzánk lepacsizott barátjával, és vigyorogva bokszolt bele egy aprót vállába.
          - Na csak sikerült végül a terv? -kérdezte, mire Simon csak bólintott.
          - Milyen... terv? -pillantottam felváltva rájuk.
          - Yesung ötlete volt, hogy elhozzunk onnan. Csak neki dolga akadt, így egyedül mentem el érted. -vágta kezeit zsebre.
          - Áh, értem. -bólogattam magam elé bámulva.
Hirtelen egy éles hang csapta meg fülünket. Mindenki odakapta a fejét. Anyám volt az. Na most nagyon nagy bajban vagyok... Odatrappolt hozzánk, és egy szó nélkül csattant tenyere az arcomon. Hangja visszhangzott az egész folyosón. Karon ragadott és elkezdett kifelé húzni az épületből, majd az udvar egyik eldugottabb részénél megállt és lerántott a földre.
          - Ez volt utolsó kisasszony! Nem tűröm el többet, hogy hátat fordíts a családodnak! Ha tetszik, ha nem, akkor is hozzá fogsz menni Ujin-hoz! Nemleges választ nem fogadok el! -hadonászott össze-vissza üvöltözés közben.
A hideg földön ülve hallgattam végig kiabálását, ami egyszer csak abbamaradt. Félve pillantottam fel hajzuhatagom mögül. Yesung állt egy méterre anyámtól, mögötte pedig Simon.
          - Ti meg mit akartok?! -rivallt rájuk anyám, mire összerezzentem. Csak ezt ne..
Felálltam és kérlelni kezdtem, hogy hagyja őket. A válasz erre csak egy újabb lökés lett, így megint a fa tövében végeztem. Yesung odajött és felsegített.
          - Nem gondoljátok, hogy ehhez semmi közötök sincs? Ne avatkozzatok bele! -horkant fel anyám. -Tünés! Amíg még szépen mondom.
          - Nem megyünk sehová! Megvédjük a barátunkat egy ilyen hárpiától. -kuncogott fel Yesung, mire anyám keze indult volna, de utána kaptam.
Meg próbálta kirántani ujjaim közül csuklóját, de minden erőmmel tartottam. Nem akartam, hogy bármi bántódása essék a fiúknak miattam.
          - Omma... -kérleltem. -Omma! -kiáltottam el magam, mire végre rám nézett. -Kérlek... Őket hagyd békén. Csak segíteni próbáltak. Ha kell, hozzá megyek az úrfihoz. -hajtottam le a fejemet.
Anyám izmai elernyedtek és megigazította magán a ruháját, majd tolni kezdett a kocsija felé.
          - Nem teheted Soojin! Ezt még te sem gondolod komolyan! -hallottam még magam mögül Yesung hangját.

    Otthon kétségbeesetten sírtam el mindent Yuseok-nak, aki megpróbált megvigasztalni, kisebb-nagyobb sikerekkel.
          - Nagyon kedves fiúknak tűnnek, de mást nem tehetsz. Ha nem ismerném annyira a nagynéném, azt mondanám, semmiképpen ne egyezz bele ebbe a házasságba. De így.. Amúgy szerintem nagyon figyelmes ez az Ujin gyerek. Egész helyes...
          - Nem érted, unnie. -temetkeztem bele tenyereimbe. -Még csak nem is ismerem. Én nem akarok szerelem nélkül férjhez menni, és egy érdekházasság miatt gyereket szülni neki. Én ezt nem bírom idegekkel!
          - Shh~ Minden rendben lesz, hidd el. Majd együtt megoldjuk, oké? -ölelt magához.

    Egy héttel később anyám már az esküvőmet szervezgette. Már az első ruhapróbán is túl estünk. Ez alatt az idő alatt, még iskolába sem engedtek. Hiányzott már Yesung és Simon. Egyetlen támaszom Yuseok maradt, aki lelket öntött belém, ha elszakadt a cérna nálam. Aztán eljött a nap. Megfáradt arcom eltakarta egy maszk. Pontosabban az az öt kiló smink, amit rám kentek, és egy műmosoly. A vacsora óta nem találkoztam Ujin-al, úgy hogy fogalmam sem volt, milyen lesz ez a házasság. Az oltárnál állva felemelte fátylamat a fiú, majd rám mosolygott és a kezemet megfogva a pap felé fordult. Szomorúan szemeztem a pap vállával, miközben az mondta a megszokott szöveget. Majd hirtelen...
          - Ha valaki bármi olyat tud, ami e házasság ellen szól, most szóljon vagy hallgasson örökre. -nézett körbe a pap, mire ketten felálltak leghátul és megindultak felénk.
Mikor félúton jártak váratlanul megszólalt az egyikük.
          - Mi tiltakoznánk!
Azonnal felismertem a hangját. Simon! Mikor elénk értek szemembe könny szökött, arcomra pedig egy mosoly kúszott. Simon bal oldalamra, míg Yesung a jobbomra állt, és mindketten tartották a kezüket, hogy beléjük karoljak. Így tettem pár másodperc gondolkodás után. Majd elindultunk kifelé, közben pedig anyámra pillantottam, aki köpni-nyelni nem tudott. Mosolyogva sétáltunk el a közeli parkba, ahol ledobtam a lábamat kínzó magassarkúmat, és a fátylamat. Boldogan huppantam le a fűbe, mire a fiúk nevetni kezdtek rajtam.
          - Szabadság~! -terültem el, kicsit sem foglalkozva azzal, hogy fehér ruhám összekoszolódik.
Miután felálltam mind a kettőt közrefogtam és megszorongattam őket. Annyira hálás voltam nekik, hogy azt el sem lehet mondani.
          - Köszönöm srácok! Ha ti nem lennétek...
          - Nélkülünk nem boldogulnál, az fix. -kuncogott Yesung.

    Mikor beléptem a házunk ajtaján furcsa mód senki sem üvöltötte le a hajamat. Anyám olyan szinten megharagudott rám, hogy nem volt hajlandó hozzám szólni. A ballagásomra sem jött el. Örültem volna neki, ha eljön, de nem igazán izgatott a dolog. Amitől viszont majdnem kiugrottam a bőrömből, hogy Yuseok, a férje, és apám is eljött. Miután vége lett az ünnepségnek körbe ölelgettem őket, majd odamentem a fiúkhoz.
          - Áh~ De rossz lesz nélkületek az egyetemen. Hiányozni fogtok! -öleltem meg őket sorban.
Utoljára Yesung-ot vontam magamhoz, mire elnevette magát. Értetlenül néztem fel rá.
          - Mi olyan vicces? -kérdeztem.
          - Tőlem nem szabadulsz meg. Ugyanoda megyek, ahova te is. -borzolta össze hajamat.
          - Tényleg? Úgy örülök oppa! -fúrtam fejem mellkasába.
Egy köhintés zökkentett ki minket.
          - Uhm... Sajnálom Simon, nagyon hiányozni fogsz. -kullogtam oda hozzá és karjaimat köré fontam.
Tisztán hallottam, amint szívverése felgyorsul. Pont, mint az enyém. Behunytam szemeimet, és magamba szívtam édeskés, mégis férfias illatát. Úgy érzem tényleg hiányozni fog. Mintha a lelkem egy darabját veszteném el örökre. Miután elváltunk megígértettem vele, hogy telefonon majd sokszor beszélünk, és tartjuk a kapcsolatot. Azonban ez nem így történt. Egyik üzenetemre sem válaszolt, ha hívtam azonnal kinyomta vagy hagyta kicsörögni. Nem is az fájt igazán, hogy megszegte az ígéretét, hanem az, hogy ezek után nem hallottam felőle semmit. De megpróbáltam túltenni magam rajta, hiszen ott volt mellettem Yesung. Aki nem mellesleg kedves, okos, helyes, vicces és figyelmes. Egy igazi társra leltem benne. Iszonyatosan sokat segít mindennel kapcsolatban. Azt hiszem egyre jobban kedvelem őt...

2. 천국과 지옥 사이

Visszatekintés (a középiskolában)...
   Könyvtár... Mindennap késő délutánig a polcok és szekrények között ültem, és olvasgattam, csakhogy haza ne kelljen mennem. Igen... Utáltam a családomat. Pontosabban csak azt, hogy gazdagok vagyunk. Mindig is normális, középszerű életet szerettem volna élni, a barátaimmal az oldalamon. Akik persze nem voltak. Egy sem. Unokanővéremen, Yuseok-on kívül senkivel sem tudtam megosztani, ha boldog vagy esetleg bánatos voltam. Ám egy napon...

    Egy több mint százoldalas könyvet csuktam össze unottan. Majd felálltam és bal csuklómon pihenő órámra pillantottam. Háromnegyed nyolc.. Ideje hazamennem. Megfogtam a vaskos irományt, és a széket betoltam. Visszasétáltam a polchoz ahonnan levettem, és kicsit pipiskedve visszaraktam a helyére a Shakespeare művet. De csitt, mi fény nyíllal át az ablakon... -visszahangzottak fejembe Rómeó szavai. Elgondolkodva sétáltam lassú léptekkel a sorok között. Vajon tényleg ilyen lenne a szerelem? A holtomiglan, holtodiglan? Mindig is tudni akartam, milyen szerelmesnek lenni. Azonban sajnos ez még soha sem következett be. Egyetlen fiú sem közelített meg, anyám pedig olyanhoz akart hozzáadni, akit életemben soha sem láttam. Igazából mindenki került engem az iskolában. Most, hogy így a folyosón sétálgattam jó páran összesúgtak a hátam mögött, és ujjaikkal rám böktek. Már megszoktam, hogy mindenki utál. Megálltam egy pillanatra, mert halk kopogás ütötte meg a fülem. Oldalra fordultam és kipillantottam a több, mint két méter magas ablakon. Esik. Megindultam az udvar felé, és egyszerűen elsétáltam a panaszkodó diáktársaim mellett, ki az esőbe. Nem hívtam kocsit. Mindig sétálni szoktam, de most különösképpen ehhez volt kedvem. Nem törődtem azzal, hogy pillanatok alatt vizes lett az egyenruhám, és a hajam is. Az előttem lévő járdát figyeltem, közben az autókat és a körülöttem lévőket hallgattam. A vállamon kopogott az eső, ami egyszer csak abba maradt. Érdeklődve néztem fel, és egy lila esernyőt véltem felfedezni magam felett. Jobb oldalamra pillantottam és két, gyönyörű, fekete szempárt pillantottam meg, ahogyan kockakeretes szemüvege mögül néz rám. Elmosolyodtam, majd tovább bandukoltam. Értetlenül nézett rám a fiú, majd tovább sétált mellettem, az esernyőt felettünk tartva.
          - Öhm.. Szia! -vakarta meg zavartan tarkóját. -Park Junho a nevem, de hívj csak Simon-nak. És téged hogy hívnak? -nevetett fel kínosan.
Azt hittem kiugrom a bőrömből. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is pont egy ilyen kedves srác fogja megkérdezni a nevem. És még helyes is.
          - Kim Soojin vagyok. -villantottam felé egy elbűvölő mosolyt.
          - Hazakísérjelek?
          - Nem kell, de azért köszönöm kedvességed. -néztem szemébe.
          - De hát elfogsz ázni. -csodálkozott.
          - Szeretek az esőben sétálni. Olyan megnyugtató... -révedtem a távolba pár másodperc hallgatás után. -Ilyenkor tudok igazán egyedül lenni. Nem mintha nem lennék mindig egymagamban. -kuncogtam fel fájdalmasan.
          - Hát most már nem vagy egyedül. -karolt át mindkettőnket egy másik fiú. Minden bizonnyal Simon barátja lehetett. -Örök barátok? -állt meg és kisujját nyújtotta felém.
Mosolyogva elfogadtam, mire Simon is odafurakodott. Mind a hárman egybe kulcsoltuk ujjainkat, egyfajta ígéretképpen. Most már hárman sétáltunk tovább. Bal oldalamon Simon-al, jobbomon pedig a másik fiúval.
          - Jut eszembe. -kiáltott fel hirtelen. - Még be sem mutatkoztam. Kim Jongwoon vagyok, de neked csak Yesung. -vigyorgott rám ezer wattosan.
Öklömbe kuncogtam, majd egy aprót meghajoltam és én is elmondtam a nevemet. Egész úton beszélgettünk, és jóízűen nevetgéltünk. Életemben először úgy éreztem, hogy tényleg vannak még tiszta lelkű és kedves emberek, akik a barátaim. Észre sem vettem milyen hamar eltelt az idő és máris a kapunk előtt álltunk. Az eső is elállt. Egy hajolás kíséretében elköszöntem a fiúktól és mikor fordultam volna meg mind a ketten megöleltek. Egy ideig még szorongattak, aztán nevetve elengedtek. Intettem nekik, mire elindultak. Megvártam még eltűnnek a távolban, majd bementem. Amint beléptem az előszobába azonnal meghallottam édesanyám sipító hangját, amint valakivel kiáltozik. Biztos megint egy ügyfelével telefonál. A nappali felé fordulva mélyen meghajoltam, és éppen indultam volna, amikor valaki teljes nevemen szólított.
          - Kim Soojin! Kisasszony, te meg hol voltál?! -vont kérdőre édesanyám.
          - Az iskola könyvtárában. -hajtottam le fejemet elszégyellve magamat.
          - Arról volt szó, hogy ötre itthon leszel! -hadonászott. -Miattad égett le mindenki előtt az arcomról a bőr! Milyen dolog az, hogy csak úgy ellógsz egy fontos vacsorát?!
          - Sajnálom. Többet nem fordul elő.
          - Ajánlom is! -dobta el telefonját, ami hatalmas csattanással ért földet. Hangjától összerezzentem félelmemben. -Még egy ilyen és esküszöm...
Édesapám a vállára tette a kezét, hogy most már elég, ezért elharapta mondanivalóját. Még egyszer utoljára mélyen meghajoltam és már iszkoltam is fel a szobámba. Még fent is hallottam anyám sipítozását.
          - Még egy vacsorát kihagyott! Érted te ezt Junyeo?! Milyen fényt vet ez rám, ránk, az egész családra?! Milyet?!! Ha belepusztulok is, de férjhez adom Ujin-hoz! Ne is próbálj ellenkezni Junyeo!
Reményvesztetten borultam rá ágyamra, és a hallottaktól könnyek szöktek a szemembe. Kétségbeesetten imádkoztam azért, hogy ez csak egy álom legyen. De semmit sem értem vele. Az egész éjszakámat a sírógörcs uralta.

    Másnap kisírt szemekkel mentem iskolába, ami miatt megint csak összesúgott mindenki a hátam mögött. Éppen ebédszünetben ültem a folyosón az egyik ablaknál lévő padon, és a szendvicsemet majszolgattam, amikor lehuppant mellém két fiú. Szótlanul haraptam egy újabbat a szendvicsből, mire Yesung az arcomba mászott. Szemei elkerekedtek.
           - Te... sírtál? Mi a baj? Mi történt? -kérdezte. Hangjában aggódást véltem felfedezni.
           - Semmi különös. Nem fontos. -erőltettem feléjük egy kényszermosolyt.
           - A barátaid vagyunk. Nekünk elmondhatod. -simította meg hátamat Simon.
Egy mélyet sóhajtottam, majd miután elraktam az ebédemet. Ujjaimat kezdtem morzsolgatni, miközben a fiúknak regéltem.
           - Anyámmal tegnap délután nagyon csúnyán összevesztünk. Csak mert kihagytam egy vacsorát, ami csak neki volt fontos... Egy ismeretlen emberhez akar hozzáadni, akit életemben soha nem is láttam. -nyeltem vissza egy könnycseppet.
           - Milyen ember az ilyen? Úgy őszintén... -hüledezett Yesung.
           - Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Mi segítünk neked, rendben? -fogta kezei közé arcomat Simon. -Na, ne sírj már. Nem áll jól. -mosolygott.
Hüvelykujjával letörölte arcomat. Érintésétől akaratlanul is elmosolyodtam. Szemeibe pillantottam, amik sötéten csillogtak. Elvesztem tekintetében. Mintha csak egy örvény szippantott volna be. Végül elkapta kezeit meg fejét, és zavarában köhintett egyet. Kipirulva kezdtem térdemet fixírozni. Szívemet melegség járta át. Tudtam, hogy bennük megbízhatok. Iszonyúan jó érzés volt, hogy végre valaki úgy igazán foglalkozott velem.

    Délután ötkor már otthon készülődtem a vacsorára. Egy egyszerű, fekete koktélruhát kaptam magamra. Szekrényem mélyéről előhalásztam zafírkék magassarkúmat, majd felhúztam azt. Hajamat, mint mindig, most is kiengedve hagytam. A sminkkel sem pepecseltem. A szobámból kilépve kifújtam magam, majd letipegtem az étkezőbe, ahol már minden ember helyet foglalt. Egy magas, sötétbarna hajú és szemű, jó kiállású fiú jött oda hozzám és egy puszit nyomott kezemre. Belepirultam cselekedetébe. Körülbelül két-három évvel lehet nálam idősebb.
           - Ujin, fiam! -jött oda édesapám. -Látom már megismerkedtetek Soojin-al. -veregette hátba a fiút, mire az elmosolyodott.
Az ütő is megállt bennem, amikor meghallottam a nevét. Szóval hozzá kéne feleségül mennem..
           - Nagyon szép lánya van, uram. Igazán figyelemre méltó. -karolt át, és kezével mutatta az utat.
Kihúzta nekem a székemet, majd miután leültem ő is helyet foglalt. Kínkeservesen szenvedtem végig a vacsorát. Mindenhez jó pofiznom kellett és mosolyognom. A vacsora vége előtt nem sokkal elegem lett, ezért felálltam.
           - Elnézésüket kérem. Ki kell mennem a mosdóba. Egy pillanat múlva itt vagyok. Engedelmükkel... -hajoltam meg.
Elindultam az emeleti mosdó felé, ahol megmostam arcomat majd kezemet is. Mélyeket lélegezve néztem bele a tükörbe, aztán felvettem kényszermosolyomat és indultam is vissza. Éppen a szobám előtt sétáltam el, mikor hirtelen karok ragadtak meg és berántottak a sötét helyiségbe. Sikítani akartam, de valaki befogta a számat és mutatóujjával jelezte, hogy maradjak csendben. Bólintottam, mire elengedett.
          - Elviszlek innen. -jelentette ki. A vér is megfagyott ereimben.
          - Simon? Te mit keresel itt? -léptem tőle odébb egy lépéssel.
          - Kimenekítelek. -a Hold pont olyan szögben világította meg arcát, hogy látni lehetett amint elmosolyodott. -Én meg mondtam, hogy segíteni fogok. -fogta meg kezemet.
Elkezdett az ablak felé húzni, amiről idáig észre sem vettem, hogy nyitva volt. Pedig becsuktam... Ledobtam a magassarkúmat, és hátrapillantottam. Sajnálom, de nem mehetek hozzá Ujin-hoz... Simon felé fordulva bólintottam. Kimászott a tetőre, és a kezemet fogva segített nekem, hogy én is így tehessek. Ügyeskedve másztunk végig a cserepeken. Elértünk egy falrészt, amin egy fából készült rács volt. Virágok voltak ráfuttatva. Óvatosan lemásztunk, és a bokrok között kézen fogva rohanni kezdtünk ki az utcára. Mikor már eléggé távol voltunk megálltunk, hogy kifújhassuk magunkat.
          - Köszönöm. -pillantottam rá.
          - Nincs mit. -lihegett a térdén támaszkodva. -Nem kell megköszönnöd. -mosolyodott el, miközben felegyenesedett.
Megfogta kezemet és lassan sétálva indultunk meg valamerre.
          - Hová megyünk? -kérdeztem.
          - Hozzám. -jelentette ki nemes egyszerűséggel, amin meglepődtem. Hogy lehet ilyen nyugodt? Ha a szüleim elkapják biztosan megnyuvasztják.
Az út további részét csendben tettük meg. Viszont a fejem zakatolt a benne futkározó gondolatoktól. Félve lenéztem összekulcsolt kezeinkre. Szívem egy hatalmasat dobbant, és egy önfeledt mosoly kúszott arcomra. Megszorítottam mancsát, ő pedig elvigyorodott. Amikor odaértünk hozzá csendben ajtót nyitottunk, majd felmentünk a szobájába. Hála istennek már mindenki aludt.
          - És mibe fogok aludni? -kérdeztem az ágya mellett állva, miközben ő az orrom előtt öltözött át. Szégyenlősen, sűrűn pislogva bámultam a padlót.
Pár perccel később egy hatalmas póló landolt a fejemen. Megköszöntem és a fürdőbe menve átvedlettem. Mikor visszamentem szobájába ő már az ágyában feküdt a fal felé fordulva. A térdeimet összedörzsölgetve álltam egy helyben. A csöndet mély, rekedtes hangja törte meg.
          - Nyugodtan gyere ide. Nem harapok. -jegyezte meg nekem háttal.
Vonakodva bár, de bemásztam mellé és befészkeltem magam a hatalmas párnák közé. Az eget kezdtem kémlelni az ablakon át. Öröm járta át egész testemet, és egy leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Csak nem...? Ám gondolataimból egy kar zökkentett ki, amely átvetődött rajtam, és szorosan átölelt. Összerezzentem váratlan tettétől. Pár perc után elengedtem magam és beleszippantottam édeskés illatú ágyneműjébe. Lehunytam szemeimet és mosolyogva tértem az álmok útjára. Igen, most már biztos vagyok benne.. Szerelmes vagyok.~

1. 천국과 지옥 사이

"A házasság az ember legnagyobb erőpróbája, mert legnagyobb ellenségünk, saját magunk legyőzését követeli."

    A tenyerem izzad, lassan lyukat égetek a padlóba magassarkúmmal, annyit járkálok fel-alá. Amikor Yesung megkérte a kezem, még magabiztosan borultam a nyakába, majd aztán felhúzta ujjamra a gyűrűt. De a mai nap... Ideges vagyok, a torkomban gombóc, amit alig bírok lenyelni. Úgy érzem mindjárt kiszökik alólam a föld, vagy szívrohamba halok bele. Édesanyám, és barátnőim csak nyugtatgatni próbálnak. Egyre bizonytalanabb vagyok...

"Ha valaki még az esküvője napján is bizonytalan, akkor tuti, hogy nem a helyes úton jár, és épp egy hatalmas hibát készül elkövetni. A házasság és a gyereknevelés még akkor sem sétagalopp, ha az ember biztos abban, hogy megtalálta a tökéletes párt. Őrültség belevágni, ha még ebben sem lehetünk biztosak."

    Szinte megfulladok a tehetetlenségbe, és idegességbe. Életemben először ténylegesen úgy érzem, nem cselekszem helyesen. Pedig most a leghelyesebb az lenne, ha magamra varázsolnék egy mosolyt és kisétálnék az oltár elé, a számomra legmegfelelőbb férfihoz. Hogy aztán boldogságban, egészségben, betegségben együtt legyünk... Azonban ez koránt sincs így. Elmémet ellepi egy köd, és olyasfajta képzelgések, minthogy Hozzá megyek feleségül. A furcsa gondolatra kirázott a hideg, minek következtében visszatértem a valóságba.

"A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít, amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetébe. Van úgy, hogy nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz rajta, és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni."

Az esküvő előtti nap...
    Boldogan sétáltam be unokanővéremmel az üzletbe, hogy még egyszer utoljára felpróbálhassam a nekem szánt fehér ruhacsodát. Miután magamra aggattam azt a ruhát, amiről kiskoromban annyiszor álmodoztam, kimentem az előtérbe és felálltam a dobogóra. Körbefordultam, mire Yuseok csak eltátotta a száját és majdnem sírva fakadt.
          - Istenem, de szép vagy. -törölte meg mosolyogva könnyes szemeit. -Na, gyere ide. Keblemre. -kuncogott tárt karokkal.
Odaléptem hozzá és amennyire csak az abroncstól tudtam, magamhoz szorítottam. Megsimogattuk egymás hátát, majd mentem volna vissza az öltözőbe, amikor az önfeledt mosoly lefagyott arcomról, és levegőt is elfelejtettem venni. Azt hittem rosszul látok... Gyorsan megfordultam tengelyem körül és mentem is átöltözni.

    Otthon egész nap a körmömet rágtam, és a szívem majd' kiugrott a helyéről. Yesung kérdőre is vont, hogy miért vagyok olyan ideges. De én csak az elkövetkezendő napnak tudtam be az egészet. Akkor még fogalmam sem volt mi fog történni...

Jelen (az esküvő napja)...
    Elhessegettem a rossz gondolatokat, mosolyra húztam a számat és a virágcsokromat a kezembe véve bólintottam, hogy indulhatunk. Kinyílt a hatalmas tölgyfa ajtó, és minden egyes szem rám szegeződött. Yuseok előre sietett, mert ő volt a tanúm. Belekaroltam édesapámba és megindultam álmaim férfija felé. Észre sem vettem, hogy szememből akaratlanul is könnyek szöktek elő. Miután odaértünk leendő férjemhez, apám nyomott egy puszit a homlokomra és odébb sétált. Megfogtam Yesung kezét és a pap felé fordultunk, mire mindenki helyet foglalt, minket kivéve.
          - Testvéreim! Azért gyűltünk itt össze, hogy e férfit és e nőt a házasság szentségében egyesítsük. Ha valaki bármi olyat tud, ami e házasság ellen szól, most szóljon vagy hallgasson örökre.
A pap körbenézett, de senki sem szólt sehonnan. A násznép csöndben ült és minden tekintet ránk szegeződött. Vőlegényem szürke öltönyt viselt csokornyakkendővel,  fekete haja tökéletesen elrendezve. Arca egészen kipirult, szeme csillogott. Rajtam egyszerű szabású fehér menyasszonyi ruha volt. A felső része is csinos, spagettipántos volt. Visszafogott, ugyanakkor mégis tetszetős darab. Hajam egyszerű kontyba tűzve, néhány tincs szabadon lógott. Fátylat nem viseltem. Sminkem nagyon szolid volt.
          - Yesung, akarod-e az itt megjelent Soojin-t hitves feleségedül? Fogadod-e, hogy vele leszel jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, míg a halál el nem választ?
          - Akarom. -rebegte meghatottan.
          - És te Soojin, akarod-e az itt megjelent Yesung-t hitves férjedül? Fogadod-e, hogy vele leszel jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, míg a halál el nem választ? -fordult felém a pap.
Eljött a pillanat, amire oly' régen vártam. Mégis... gyomrom dobott egy hátast, egy hang sem jött ki a számon. Bűntudat lepte el egész elmém, fogalmam sem volt, miért.
          - Kicsim, valami baj van? -pillantott rám kétségbeesetten vőlegényem.
          - Nem, semmi. -erőltettem magamra egy mosolyt.
          - Nos akkor... Akarod-e az itt megjelent Yesung-ot hitves férjedül? -ismételte meg az öreges, öltönyös pap mellettünk.
          - Akarom. -mondtam ki végül.
          - Húzzátok föl a gyűrűket...

A mögöttem álló koszorúslány, aki nem volt más, mint Yuseok húga, egy-egy gyűrűt vett elő és odaadta nekünk. Majd felhúztuk egymás ujjaira házasságunk szimbólumait. A pap keresztet vetett rajtunk és így szólt:

          - A rám ruházott hatalomnál fogva ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket. Amit Isten egybekötött ember szét nem választhatja. Megcsókolhatod a menyasszonyt. -mosolyodott el a pap.
Yesung megszorította mancsomat, majd közelebb hajolt hozzám és ajkaink találkoztak. Boldogon viszonoztam csókját, és miután elváltunk mindenki üdvrivalgásban tört ki.

    Éppen a pezsgőnket iszogattuk egy körbekoccintás után, amikor Yesung-al és Yuseok-al beszélgettünk mindenféléről. Váratlanul mögém nézett újdonsült férjem és elkiáltotta magát kitárt karokkal.
          - Park Junho! Haver, de régen láttalak... Jó, hogy végül eltudtál jönni. -pacsiztak le, én meg nekik hátat fordítva iszogattam tovább Yuseok-al. -Még mindig kancsal vagy. -jegyezte meg nevetve férjem, mire akaratlanul is elkuncogtam magam.
          - Majdnem mondtam, hogy ki a kancsal, de az esküvődön nem akarok szépen beszélni. Én is régen láttalak... Látom nem pazaroltad az időt. -célzott rám, amitől a hideg futkosott a hátamon, és lefagyott a mosoly az arcomról.
          - Ő pedig itt a kedves feleségem. -húzott oda magához Yesung.
Magamra erőltettem egy mosolyt és felpillantottam rá. Fekete, kockakeretes szemüveg volt rajta. Fekete bársony zakója tökéletesen simult rá. Úgy, mint fekete nadrágja is. Haja azóta fekete helyett sötétbarnán pompázott. Még mindig ugyanolyan helyes... -ámuldoztam.
          - Szia Soojin. -nézett mélyen a szemembe, miközben levette szemüvegét.
          - Neked is Simon... -hajtottam le sóhajtva fejemet.
          - Áh~ Milyen régen is volt már a középiskola... -nevetett fel Yesung.
          - Bizony. -bólogatott a barna hajú.
          - Ha megbocsájtotok én most kimegyek mosdóba, nem érzem magam valami jól. -erőltettem egy mosolyt feléjük, és kézen ragadtam Yuseok-ot.
          - Mi a baj, kicsim? -lépet felém aggódó tekintettel férjem.
          - Egy kicsit megszédültem.. -hazudtam.
          - Lehet túl szoros a ruha. Gyere, megigazítjuk. -fogta meg vállam unokanővérem.
Mikor beértünk a mosdóba, mintha egy kő esett volna le a szívemről. Szinte megfulladtam Simon közelében.
          - Yuseok... én ezt nem bírom. -sóhajtottam. -Miért pont most kellett megjelennie neki is? Miért?
A mosdókagylónak támaszkodtam, és nem érdekelt, hogy a sminkem szétfolyik. Megmostam az arcom és a tükörbe nézve emlékeztem a régi "szép" időkre... Mikor még középiskolások voltunk.. Mikor szerelmes lettem életemben először... Mikor nem számított semmi, és senki sem, csak Simon.

Prológus

    "Mit tennél, ha az esküvőd közepén beállítana életed első és örök szerelme? Mit tennél, ha tested megremegne a szívedben újra fellángoló szerelemtől, amely akkoriban égett? Ha ezek után nem tudnál bűntudat nélkül az oltárhoz sétálni és 'igen'-t mondani; tudván, hogy ő egész végig téged figyel? Aztán szemedbe néz, rád mosolyog. Majd mintha mi sem történt volna gratulál neked és újdonsült férjednek, egy bájvigyorral az arcán. Vajon mit tennél...? Én sem tudom." -írja sorait Kim Soojin, a kislány kora óta meglévő naplójába.

    Mára már felnőtt és sikeres nő lett belőle. Miután lediplomázott karrierjét kezdte ápolgatni, immáron énekesnőként. Az egyetem után boldogan élte napjait huszonhét évesen a párjával. Egészen addig, amíg meg nem jelent gyermekkori barátjuk, és egyben Soojin első szerelme, aki feldúlta a frissen házasodott nő életét. Vajon meddig fogja bírni szemrebbenés nélkül, hogy az oly' régen szeretett férfi most belerondít mindenbe?
    Lesz itt ármánykodás, háború, kétségbeesés, remény... de legfőképpen: Szerelem.