Visszatekintés (a középiskolában)...
Könyvtár... Mindennap késő délutánig a polcok és szekrények között ültem, és olvasgattam, csakhogy haza ne kelljen mennem. Igen... Utáltam a családomat. Pontosabban csak azt, hogy gazdagok vagyunk. Mindig is normális, középszerű életet szerettem volna élni, a barátaimmal az oldalamon. Akik persze nem voltak. Egy sem. Unokanővéremen, Yuseok-on kívül senkivel sem tudtam megosztani, ha boldog vagy esetleg bánatos voltam. Ám egy napon...
Egy több mint százoldalas könyvet csuktam össze unottan. Majd felálltam és bal csuklómon pihenő órámra pillantottam. Háromnegyed nyolc.. Ideje hazamennem. Megfogtam a vaskos irományt, és a széket betoltam. Visszasétáltam a polchoz ahonnan levettem, és kicsit pipiskedve visszaraktam a helyére a Shakespeare művet. De csitt, mi fény nyíllal át az ablakon... -visszahangzottak fejembe Rómeó szavai. Elgondolkodva sétáltam lassú léptekkel a sorok között. Vajon tényleg ilyen lenne a szerelem? A holtomiglan, holtodiglan? Mindig is tudni akartam, milyen szerelmesnek lenni. Azonban sajnos ez még soha sem következett be. Egyetlen fiú sem közelített meg, anyám pedig olyanhoz akart hozzáadni, akit életemben soha sem láttam. Igazából mindenki került engem az iskolában. Most, hogy így a folyosón sétálgattam jó páran összesúgtak a hátam mögött, és ujjaikkal rám böktek. Már megszoktam, hogy mindenki utál. Megálltam egy pillanatra, mert halk kopogás ütötte meg a fülem. Oldalra fordultam és kipillantottam a több, mint két méter magas ablakon. Esik. Megindultam az udvar felé, és egyszerűen elsétáltam a panaszkodó diáktársaim mellett, ki az esőbe. Nem hívtam kocsit. Mindig sétálni szoktam, de most különösképpen ehhez volt kedvem. Nem törődtem azzal, hogy pillanatok alatt vizes lett az egyenruhám, és a hajam is. Az előttem lévő járdát figyeltem, közben az autókat és a körülöttem lévőket hallgattam. A vállamon kopogott az eső, ami egyszer csak abba maradt. Érdeklődve néztem fel, és egy lila esernyőt véltem felfedezni magam felett. Jobb oldalamra pillantottam és két, gyönyörű, fekete szempárt pillantottam meg, ahogyan kockakeretes szemüvege mögül néz rám. Elmosolyodtam, majd tovább bandukoltam. Értetlenül nézett rám a fiú, majd tovább sétált mellettem, az esernyőt felettünk tartva.
- Öhm.. Szia! -vakarta meg zavartan tarkóját. -Park Junho a nevem, de hívj csak Simon-nak. És téged hogy hívnak? -nevetett fel kínosan.
Azt hittem kiugrom a bőrömből. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is pont egy ilyen kedves srác fogja megkérdezni a nevem. És még helyes is.
- Kim Soojin vagyok. -villantottam felé egy elbűvölő mosolyt.
- Hazakísérjelek?
- Nem kell, de azért köszönöm kedvességed. -néztem szemébe.
- De hát elfogsz ázni. -csodálkozott.
- Szeretek az esőben sétálni. Olyan megnyugtató... -révedtem a távolba pár másodperc hallgatás után. -Ilyenkor tudok igazán egyedül lenni. Nem mintha nem lennék mindig egymagamban. -kuncogtam fel fájdalmasan.
- Hát most már nem vagy egyedül. -karolt át mindkettőnket egy másik fiú. Minden bizonnyal Simon barátja lehetett. -Örök barátok? -állt meg és kisujját nyújtotta felém.
Mosolyogva elfogadtam, mire Simon is odafurakodott. Mind a hárman egybe kulcsoltuk ujjainkat, egyfajta ígéretképpen. Most már hárman sétáltunk tovább. Bal oldalamon Simon-al, jobbomon pedig a másik fiúval.
- Jut eszembe. -kiáltott fel hirtelen. - Még be sem mutatkoztam. Kim Jongwoon vagyok, de neked csak Yesung. -vigyorgott rám ezer wattosan.
Öklömbe kuncogtam, majd egy aprót meghajoltam és én is elmondtam a nevemet. Egész úton beszélgettünk, és jóízűen nevetgéltünk. Életemben először úgy éreztem, hogy tényleg vannak még tiszta lelkű és kedves emberek, akik a barátaim. Észre sem vettem milyen hamar eltelt az idő és máris a kapunk előtt álltunk. Az eső is elállt. Egy hajolás kíséretében elköszöntem a fiúktól és mikor fordultam volna meg mind a ketten megöleltek. Egy ideig még szorongattak, aztán nevetve elengedtek. Intettem nekik, mire elindultak. Megvártam még eltűnnek a távolban, majd bementem. Amint beléptem az előszobába azonnal meghallottam édesanyám sipító hangját, amint valakivel kiáltozik. Biztos megint egy ügyfelével telefonál. A nappali felé fordulva mélyen meghajoltam, és éppen indultam volna, amikor valaki teljes nevemen szólított.
- Kim Soojin! Kisasszony, te meg hol voltál?! -vont kérdőre édesanyám.
- Az iskola könyvtárában. -hajtottam le fejemet elszégyellve magamat.
- Arról volt szó, hogy ötre itthon leszel! -hadonászott. -Miattad égett le mindenki előtt az arcomról a bőr! Milyen dolog az, hogy csak úgy ellógsz egy fontos vacsorát?!
- Sajnálom. Többet nem fordul elő.
- Ajánlom is! -dobta el telefonját, ami hatalmas csattanással ért földet. Hangjától összerezzentem félelmemben. -Még egy ilyen és esküszöm...
Édesapám a vállára tette a kezét, hogy most már elég, ezért elharapta mondanivalóját. Még egyszer utoljára mélyen meghajoltam és már iszkoltam is fel a szobámba. Még fent is hallottam anyám sipítozását.
- Még egy vacsorát kihagyott! Érted te ezt Junyeo?! Milyen fényt vet ez rám, ránk, az egész családra?! Milyet?!! Ha belepusztulok is, de férjhez adom Ujin-hoz! Ne is próbálj ellenkezni Junyeo!
Reményvesztetten borultam rá ágyamra, és a hallottaktól könnyek szöktek a szemembe. Kétségbeesetten imádkoztam azért, hogy ez csak egy álom legyen. De semmit sem értem vele. Az egész éjszakámat a sírógörcs uralta.
Másnap kisírt szemekkel mentem iskolába, ami miatt megint csak összesúgott mindenki a hátam mögött. Éppen ebédszünetben ültem a folyosón az egyik ablaknál lévő padon, és a szendvicsemet majszolgattam, amikor lehuppant mellém két fiú. Szótlanul haraptam egy újabbat a szendvicsből, mire Yesung az arcomba mászott. Szemei elkerekedtek.
- Te... sírtál? Mi a baj? Mi történt? -kérdezte. Hangjában aggódást véltem felfedezni.
- Semmi különös. Nem fontos. -erőltettem feléjük egy kényszermosolyt.
- A barátaid vagyunk. Nekünk elmondhatod. -simította meg hátamat Simon.
Egy mélyet sóhajtottam, majd miután elraktam az ebédemet. Ujjaimat kezdtem morzsolgatni, miközben a fiúknak regéltem.
- Anyámmal tegnap délután nagyon csúnyán összevesztünk. Csak mert kihagytam egy vacsorát, ami csak neki volt fontos... Egy ismeretlen emberhez akar hozzáadni, akit életemben soha nem is láttam. -nyeltem vissza egy könnycseppet.
- Milyen ember az ilyen? Úgy őszintén... -hüledezett Yesung.
- Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Mi segítünk neked, rendben? -fogta kezei közé arcomat Simon. -Na, ne sírj már. Nem áll jól. -mosolygott.
Hüvelykujjával letörölte arcomat. Érintésétől akaratlanul is elmosolyodtam. Szemeibe pillantottam, amik sötéten csillogtak. Elvesztem tekintetében. Mintha csak egy örvény szippantott volna be. Végül elkapta kezeit meg fejét, és zavarában köhintett egyet. Kipirulva kezdtem térdemet fixírozni. Szívemet melegség járta át. Tudtam, hogy bennük megbízhatok. Iszonyúan jó érzés volt, hogy végre valaki úgy igazán foglalkozott velem.
Délután ötkor már otthon készülődtem a vacsorára. Egy egyszerű, fekete koktélruhát kaptam magamra. Szekrényem mélyéről előhalásztam zafírkék magassarkúmat, majd felhúztam azt. Hajamat, mint mindig, most is kiengedve hagytam. A sminkkel sem pepecseltem. A szobámból kilépve kifújtam magam, majd letipegtem az étkezőbe, ahol már minden ember helyet foglalt. Egy magas, sötétbarna hajú és szemű, jó kiállású fiú jött oda hozzám és egy puszit nyomott kezemre. Belepirultam cselekedetébe. Körülbelül két-három évvel lehet nálam idősebb.
- Ujin, fiam! -jött oda édesapám. -Látom már megismerkedtetek Soojin-al. -veregette hátba a fiút, mire az elmosolyodott.
Az ütő is megállt bennem, amikor meghallottam a nevét. Szóval hozzá kéne feleségül mennem..
- Nagyon szép lánya van, uram. Igazán figyelemre méltó. -karolt át, és kezével mutatta az utat.
Kihúzta nekem a székemet, majd miután leültem ő is helyet foglalt. Kínkeservesen szenvedtem végig a vacsorát. Mindenhez jó pofiznom kellett és mosolyognom. A vacsora vége előtt nem sokkal elegem lett, ezért felálltam.
- Elnézésüket kérem. Ki kell mennem a mosdóba. Egy pillanat múlva itt vagyok. Engedelmükkel... -hajoltam meg.
Elindultam az emeleti mosdó felé, ahol megmostam arcomat majd kezemet is. Mélyeket lélegezve néztem bele a tükörbe, aztán felvettem kényszermosolyomat és indultam is vissza. Éppen a szobám előtt sétáltam el, mikor hirtelen karok ragadtak meg és berántottak a sötét helyiségbe. Sikítani akartam, de valaki befogta a számat és mutatóujjával jelezte, hogy maradjak csendben. Bólintottam, mire elengedett.
- Elviszlek innen. -jelentette ki. A vér is megfagyott ereimben.
- Simon? Te mit keresel itt? -léptem tőle odébb egy lépéssel.
- Kimenekítelek. -a Hold pont olyan szögben világította meg arcát, hogy látni lehetett amint elmosolyodott. -Én meg mondtam, hogy segíteni fogok. -fogta meg kezemet.
Elkezdett az ablak felé húzni, amiről idáig észre sem vettem, hogy nyitva volt. Pedig becsuktam... Ledobtam a magassarkúmat, és hátrapillantottam. Sajnálom, de nem mehetek hozzá Ujin-hoz... Simon felé fordulva bólintottam. Kimászott a tetőre, és a kezemet fogva segített nekem, hogy én is így tehessek. Ügyeskedve másztunk végig a cserepeken. Elértünk egy falrészt, amin egy fából készült rács volt. Virágok voltak ráfuttatva. Óvatosan lemásztunk, és a bokrok között kézen fogva rohanni kezdtünk ki az utcára. Mikor már eléggé távol voltunk megálltunk, hogy kifújhassuk magunkat.
- Köszönöm. -pillantottam rá.
- Nincs mit. -lihegett a térdén támaszkodva. -Nem kell megköszönnöd. -mosolyodott el, miközben felegyenesedett.
Megfogta kezemet és lassan sétálva indultunk meg valamerre.
- Hová megyünk? -kérdeztem.
- Hozzám. -jelentette ki nemes egyszerűséggel, amin meglepődtem. Hogy lehet ilyen nyugodt? Ha a szüleim elkapják biztosan megnyuvasztják.
Az út további részét csendben tettük meg. Viszont a fejem zakatolt a benne futkározó gondolatoktól. Félve lenéztem összekulcsolt kezeinkre. Szívem egy hatalmasat dobbant, és egy önfeledt mosoly kúszott arcomra. Megszorítottam mancsát, ő pedig elvigyorodott. Amikor odaértünk hozzá csendben ajtót nyitottunk, majd felmentünk a szobájába. Hála istennek már mindenki aludt.
- És mibe fogok aludni? -kérdeztem az ágya mellett állva, miközben ő az orrom előtt öltözött át. Szégyenlősen, sűrűn pislogva bámultam a padlót.
Pár perccel később egy hatalmas póló landolt a fejemen. Megköszöntem és a fürdőbe menve átvedlettem. Mikor visszamentem szobájába ő már az ágyában feküdt a fal felé fordulva. A térdeimet összedörzsölgetve álltam egy helyben. A csöndet mély, rekedtes hangja törte meg.
- Nyugodtan gyere ide. Nem harapok. -jegyezte meg nekem háttal.
Vonakodva bár, de bemásztam mellé és befészkeltem magam a hatalmas párnák közé. Az eget kezdtem kémlelni az ablakon át. Öröm járta át egész testemet, és egy leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Csak nem...? Ám gondolataimból egy kar zökkentett ki, amely átvetődött rajtam, és szorosan átölelt. Összerezzentem váratlan tettétől. Pár perc után elengedtem magam és beleszippantottam édeskés illatú ágyneműjébe. Lehunytam szemeimet és mosolyogva tértem az álmok útjára. Igen, most már biztos vagyok benne.. Szerelmes vagyok.~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése