The End - 5. 천국과 지옥 사이

Író pow

    Amikor Simon megpillantotta a lányt eszméletlenül az aszfalton feküdni, kocsijából kiszállva azonnal odasietett hozzá és karjaiba véve rohant el a legközelebbi klinikára. Kétségbeesve rakta le a vizsgáló ágyra, majd fel s alá járkálva várt míg a doktor vizsgálgatta.
          - Most már megnyugodhat, kérem. -fordult hozzá az orvos.
A fiú sóhajtott egy mélyet, majd megkérdezte miféle baja eshetett a lány.
          - Semmilyen sérülése sincs, viszont egy másfajta vizsgálatot is elvégeztünk. Még várni kell rá egy kicsit, aztán meg tudjuk az eredményt. -mosolygott.
Nem kellett sokat várniuk az idősödő férfi már jött is vissza a papírokkal. Közben a lány még mindig nem ébredt fel. Nem akart hinni a fülének. Azt hitte, csak képzelődik. Erőt vett magán és még szólt pár kedves szót az orvosnak, majd sietve távozott is. Bármi áron véget akart vetni az egésznek, hogy maga mellett tudhassa a hőn szeretett nőt.

Soojin pow

    Szívem boldog zakatolásával fogtam kezembe telefonom, miután hazaértem. Mélyet sóhajtottam és megnyomtam a "hívás" gombot. Sokadik kicsöngésre sem vette fel, amitől kezdtem elszontyolódni. Már éppen tettem volna le, amikor váratlanul megszólaltak a vonal túloldaláról.
          - Szia, kicsim. Bocsánat, hogy nem tudtam felvenni. De most ért véget egy megbeszélés.
          - Szia. -vidultam fel azonnal, amint meghallottam hangját. -Mikor jössz haza Pusan-ból?
          - Nem tudom. -hangjából süt a szomorúság. -Miért?
          - Jó hírem van.
          - Hallgatlak.
          - Nem telefontéma. Négyszemközt szeretném elmondani.
          - Értem. Akkor holnap délkörül ott vagyok, jó?
          - Szeretlek. -érzékenyültem el.
          - Én is. -hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog.
Miután leraktuk az egész napom vidáman telt. Semmi sem tudta elvenni a kedvem. Yesung-ra várva álltam neki főzni. Egyszerűen nem tudtam miben levezetni az energiámat, annyira felpörögtem a reménnyel teli holnaptól.

    Másnap nem lehetett sehogy sem lelőni. Kikészítettem mindent az asztalra, mielőtt hazajönne férjem.
11:53 - Tűkön ülve állok a bejárati ajtóban arra várva, hogy mikor fut be az autója.
12:39 - Már kezdem feladni, amikor motor hangját hallom meg. Szapora szívveréssel fordultam oda és indultam volna meg a fehér Hyundai felé, mire egy eget rengető robaj csapta meg a fülem. Az autó vakító fénnyel repült pár métert a magasba, majd visszazuhant. Kétségbeesve kezdtem kiáltozni.
          -Yesung!! Yesung kérlek válaszolj!
Könnycsatornáim megteltek, légzésem egyre csak akadozott. A torkomban lévő gombóc folyton csak nőtt. Hirtelen kinyílt az kocsi ajtaja és a párom mászott ki belőle. Testét súlyos égési sérülések tarkították, ruhái cafatokban lógtak rajta. Lassú léptekkel indultam meg felé. Egy motor parkolt le nem messze. Miután leszállt róla az idegen zsebéből egy pisztolyt kapott elő és férjemre fogta. Mielőtt még reagálni tudtam volna, a fegyver eldördült és a golyó egyenesen Yesung mellkasába vésődött. Keservesen sírva futottam oda hozzá. Térdre rogytam teste mellett. Rázogatni kezdtem. Ingjét ellepte karmazsin szín vére. Izzadt tincsei homlokára tapadtak. Nem mozdult. A sírástól fuldokolva vertem mellkasát. Visszanyeltem az nagyobb könnycseppet és ujjaimat nyakára tapasztottam. Végig futott rajtam a hideg. Meghalt.
          - Nem teheted ezt velem! Nem, nem, nem és nem!! Hallod?! Nem hagyhatsz magamra! Gyermeket várok tőled, érted?! Gyerekünk lesz Yesung... -csuklott el hangom.
Felbőszülve álltam fel és az idegen felé fordultam, aki nem is volt annyira ismeretlen. Időközben levette sisakját, és kifejezéstelen arccal bámult rám.
          - Hogy tehetted ezt..? Hogy voltál képes megölni a legjobb barátodat? Hogy?!
          - Azóta nem vagyunk barátok, mióta útjaink szétváltak. -lépdelt felém halál nyugodtan.
          - De akkor is..! Megőrültél?!
          - Te vagy az oka... Megőrjítesz.
Mikor elém ért letörölt egy sós cseppet arcomról, majd kezeivel közre fogta arcom és egyszeriben ajkait az enyémekre tapasztotta. Undorodva löktem el magamtól. Minden iránta érzett szeretetem elveszett bennem. Már csak szín tiszta gyűlöletet éreztem helyette. Jobb tenyerem hatalmas csattanással találta el arcát, amitől hátrahőkölve lepődött meg. Nem számított rá, hogy meg merem majd ütni.
          - Tűnj a szemem elől... -mondtam magam elé. -Most!
          - De én..
          - Többet látni sem akarlak Park Junho! Szűnj meg létezni! -küszködtem feltörő könnyeimmel.
Csalódottan hátat fordított nekem, majd motorjára felülve távozott...

    Nem bántam meg, hogy akkor elküldtem Simon-t. Azóta nem is láttam. Viszont így volt jobb. Neki is, nekem is, mindenkinek. Egy hete volt Yesung temetése, amin már növekvő pocakkal jelentem meg. Nem, nem vetettem el a babát. Ha egyedül is, de minden áron fel akartam nevelni. Ezzel is fenntartva férjem emlékét. Most már nyugodt életet élek egy kis lakásban, amit saját erőmből és pénzemből vettem meg. Nem bírtam tovább abban a házban élni, ahol az a szörnyűség történt. Egyetlen társaságom a bennem növekvő kislány, és az olykor meglátogató unokanővérem volt. Énekesi karrierem abbahagytam és rendes munkát vállaltam. Pontosabban nyitottam egy fodrász szalont. A mai napig, ha betér egy-egy fiatalabb vendég, arról faggatóznak, hogy miért adtam fel az éneklést. Boldogan meséltem el röviden az embereknek, hogy mi történt velem. Belül viszont még mindig darabokban volt a szívem. A férjem hallott, és az első szerelmem a gyilkosa...

4. 천국과 지옥 사이

Jelen (az esküvő után pár nappal)...
    A nászútról visszatérve már sokkal jobban éreztem magam. Nem feszengtem, nem nyugtalankodtam. Azonban egy valami nem hagyott. Folyamatosan letört voltam, persze Yesung előtt tartottam magam. Nem szerettem volna, ha bármilyen gyanút fogna, vagy valamit kitalálna és a fejébe venne valami iszonyatosan nagy badarságot. Szerettem őt, kétség sem férhet hozzá.. Viszont mégis másfelé húzott a szívem, mintha hiányzott volna valami az életemből.

(Click) -> BoA - Between Heaven and Hell

    Egyik nap, mikor férjem dolgozni volt, tollat ragadtam és az ujjaim maguktól írni kezdtek. Különös érzés ragadott el. A hiányérzet felerősödött, szinte már felemésztett. Magamban dúdolgatva, a rám törő sírástól szipogva, forgattam kezemben az íróeszközt. Az ihlet, ami rám tört, minden egyes kis érzést felkavart bennem. A szívem majd hogy nem széthasadt. Megtöröltem könny áztatta arcomat, aztán folytattam ott, ahol abbahagytam. Miután végeztem pár másodperc után átolvastam, amit lekörmöltem. Meglepődve néztem a sorokat. Szomorú. Túlságosan is. A papír sarkában egy könnycsepptől összefolyt, elázott szó állt. Pólóm szélével megpróbáltam a lehető legóvatosabban felitatni, hogy el tudjam olvasni. Villámcsapásként ért a tudat, hogy nem egy jelentéktelen szavat véstem oda, hanem egy nevet. Számhoz kapva törtek felszínre ismét sós cseppjeim. Nem bírtam elviselni és elhinni, hogy még mindig éreznék valamit Ő iránta. Akkor értettem meg, mi is volt az a hiány, ami miatt a szívem darabokban hevert szerte szét.

    Másnap reggel első dolgom volt letépni a nevet a papírról. Aztán indultam is a kiadóhoz, hogy megmutathassam a menedzsernek az újonnan szerzett dalomat. Reményekkel telve jöttem el tőle, ugyanis azt mondta rá, hogy ha még alakítunk rajta akkor már kiadható állapotban lesz.
    A napjaim be lettek táblázva. Különböző hangszereket válogattunk össze a dalhoz, és pontosítottunk a dallamon. Szinte minden éjszakámat és nappalomat az ügynökségnél töltöttem. Amikor hazaestem Yesung hiába volt hulla fáradt, akkor is ébren várt rám minden egyes alkalommal. Hálás voltam azért neki, mert mindig mellettem volt és segített. Már egy bő hónapja dolgoztunk a dalomon, amikor végre boldogan kijelentette a menedzserem, hogy most már felvehetjük a végleges verziót...

    Amint kiadtuk a Single-t azonnal elfogyott a polcokról. Egy héttel pedig már különböző műsorokba voltam hivatalos.. Music Bank, MCountdown, Inkigayo... Már jó pár napja promócióztam a dalt, amikor egy napon megláttam a közönségben egy ismerős arcot. Remegő térdekkel mentem fel a színpadra, miután bejelentettek. Mielőtt elkezdhettem volna énekelni azt hittem egy hang se fog kijönni a torkomon, de nagy megkönnyebbülésemre zökkenő mentesen tudtam elkezdeni.

"Charari miwohaja neoreul aneulsurok nan apa

Achimimyeon jeonbu itgo tto neoreul chatgetjiman"

    A dal közepénél észrevétlenül hullani kezdtek a könnyeim, és minden fájdalmam a felszínre tőrt. Szomorúan szemeztem a tőlem pár méterre álló fiúval. Aki nemrég még a világot jelentette nekem. Aki segített a legnagyobb bajban. Aki ha kellett ott volt és a karjaiba zárt. Aki magamra hagyott, hogy aztán máshoz mehessek feleségül... Erőt vettem magamon és a rajongóimra pillantottam, akik csodálva, csillogó szemekkel néztek fel rám. Tulajdonképpen most ők tartanak életben. És Yesung. Ha ők nem lennének már valószínű ideg összeroppanást kaptam volna. Sőt... Teljesen elhagytam volna magam, és most sehol sem lennék.

"Useulge niga daneun moreudorok nae maeumeul

Na gyeolgugen i maeum jujido motal georaseo"

    Az utolsó pár sornál lehunytam pilláimat és visszanyeltem könnyeimet. Nem akartam ránézni. Látni, hogy engem néz és minden mozdulatom figyelemmel követi. Elhinni, hogy újra a közelemben van.

"Dan haruman deo saranghaja tto geojitmalman

Neoreul tto bomyeon da itgoseo tto useumyeonseo

Saranghaebeorineun nareul

Dan harurado ijeoboja mot jikil malman

Neoreul mot bomyeon apeumyeonseo tto ulmyeonseo

Dajimman haneun na

Neoreul dugo oganeun cheongukgwa jiok sai"

    Minden éjszakám álmatlansággal telt. Fáradt voltam és levert. Semmit sem tudtam aludni. Örökké egy kép villant be a fejembe, amit sehogy sem tudtam kitörölni. Akárhogy próbáltam is. Egy éjjel csak ültem az ágyban Yesung mellett és a szemközti fallal szemeztem, amikor váratlanul megsimogatta karomat és aggódón felpillantott rám. Felült és szorosan magához húzott.
          - Valami baj van, kicsim? -suttogta hajamba, mire megráztam a fejem és jobban karjaiba bújtam.
          - Nem, semmi. Szeretlek... -búgtam nyakhajlatába.
          - Én is. -nyomott egy puszit számra, miután kicsit eltolt magától, hogy szemembe nézhessen.
Egy kicsit segített megnyugtatni, így most már az álmok mezejére tudtam lépni Yesung karjai között.

    Egy nap éppen a Music Bank-es goodbye stage-emről siettem haza, amikor egyszeriben rosszul lettem egy zebra közepén. Forgott velem a világ, a látásom elhomályosult. Hirtelen kiszállt minden erő a testemből és eszméletlenül terültem el. Még hallottam az ijedt sikításokat. Majd csak annyit éreztem, hogy valaki a karjaiba vesz és rohanni kezd velem. Pillanatokkal később pedig már minden elsötétült.
    Mikor felébredtem egy kórházi ágyon feküdtem. Szinte megvakított a túlzott fehérség, orromat pedig piszkálta a fertőtlenítő szaga. Feltornáztam magam ülő helyzetbe és megpróbáltam nem kiadni magamból gyomrom tartalmát. Egyszer csak hangokat hallottam meg nem messze tőlem.
          - Mindent köszönök Doktor Hwang. Amint jobban lesz, vagy felébred kérem tájékoztasson. Viszlát!
Nem tudtam pontosan kivenni, hogy kié lehetett a hang forrása. Aztán elhúzódott egy függöny mellettem és egy orvos lépett oda hozzám.
          - Kisasszony, minden rendben van? Hogy érzi magát?
          - Nem a legfényesebben, de meg vagyok. Mi történt?
          - Egy fiatalember hozta be azzal, hogy elájult. Végeztünk pár vizsgálatot, és...
          - És..? Mi és? -fészkelődtem a betegágyon.
          - Jó hírt kell, hogy közöljek önnel.. Maga gyermeket vár.

Elképedve kerekedtek ki duplára a szemeim. Nem hittem a fülemnek. Én? Terhes...? Hitetlenül simogattam meg hasamat, és csak akkor jutott el a tudatomig, hogy az élet végre valami jóval is megajándékozott. A Yesung-al való szerelmünk gyümölcse nyugszik a szívem alatt. A boldogságomat semmi sem tudta elrontani... Egészen a következő napig.

A név, ami a papíron állt: Park Junho...