4. 천국과 지옥 사이

Jelen (az esküvő után pár nappal)...
    A nászútról visszatérve már sokkal jobban éreztem magam. Nem feszengtem, nem nyugtalankodtam. Azonban egy valami nem hagyott. Folyamatosan letört voltam, persze Yesung előtt tartottam magam. Nem szerettem volna, ha bármilyen gyanút fogna, vagy valamit kitalálna és a fejébe venne valami iszonyatosan nagy badarságot. Szerettem őt, kétség sem férhet hozzá.. Viszont mégis másfelé húzott a szívem, mintha hiányzott volna valami az életemből.

(Click) -> BoA - Between Heaven and Hell

    Egyik nap, mikor férjem dolgozni volt, tollat ragadtam és az ujjaim maguktól írni kezdtek. Különös érzés ragadott el. A hiányérzet felerősödött, szinte már felemésztett. Magamban dúdolgatva, a rám törő sírástól szipogva, forgattam kezemben az íróeszközt. Az ihlet, ami rám tört, minden egyes kis érzést felkavart bennem. A szívem majd hogy nem széthasadt. Megtöröltem könny áztatta arcomat, aztán folytattam ott, ahol abbahagytam. Miután végeztem pár másodperc után átolvastam, amit lekörmöltem. Meglepődve néztem a sorokat. Szomorú. Túlságosan is. A papír sarkában egy könnycsepptől összefolyt, elázott szó állt. Pólóm szélével megpróbáltam a lehető legóvatosabban felitatni, hogy el tudjam olvasni. Villámcsapásként ért a tudat, hogy nem egy jelentéktelen szavat véstem oda, hanem egy nevet. Számhoz kapva törtek felszínre ismét sós cseppjeim. Nem bírtam elviselni és elhinni, hogy még mindig éreznék valamit Ő iránta. Akkor értettem meg, mi is volt az a hiány, ami miatt a szívem darabokban hevert szerte szét.

    Másnap reggel első dolgom volt letépni a nevet a papírról. Aztán indultam is a kiadóhoz, hogy megmutathassam a menedzsernek az újonnan szerzett dalomat. Reményekkel telve jöttem el tőle, ugyanis azt mondta rá, hogy ha még alakítunk rajta akkor már kiadható állapotban lesz.
    A napjaim be lettek táblázva. Különböző hangszereket válogattunk össze a dalhoz, és pontosítottunk a dallamon. Szinte minden éjszakámat és nappalomat az ügynökségnél töltöttem. Amikor hazaestem Yesung hiába volt hulla fáradt, akkor is ébren várt rám minden egyes alkalommal. Hálás voltam azért neki, mert mindig mellettem volt és segített. Már egy bő hónapja dolgoztunk a dalomon, amikor végre boldogan kijelentette a menedzserem, hogy most már felvehetjük a végleges verziót...

    Amint kiadtuk a Single-t azonnal elfogyott a polcokról. Egy héttel pedig már különböző műsorokba voltam hivatalos.. Music Bank, MCountdown, Inkigayo... Már jó pár napja promócióztam a dalt, amikor egy napon megláttam a közönségben egy ismerős arcot. Remegő térdekkel mentem fel a színpadra, miután bejelentettek. Mielőtt elkezdhettem volna énekelni azt hittem egy hang se fog kijönni a torkomon, de nagy megkönnyebbülésemre zökkenő mentesen tudtam elkezdeni.

"Charari miwohaja neoreul aneulsurok nan apa

Achimimyeon jeonbu itgo tto neoreul chatgetjiman"

    A dal közepénél észrevétlenül hullani kezdtek a könnyeim, és minden fájdalmam a felszínre tőrt. Szomorúan szemeztem a tőlem pár méterre álló fiúval. Aki nemrég még a világot jelentette nekem. Aki segített a legnagyobb bajban. Aki ha kellett ott volt és a karjaiba zárt. Aki magamra hagyott, hogy aztán máshoz mehessek feleségül... Erőt vettem magamon és a rajongóimra pillantottam, akik csodálva, csillogó szemekkel néztek fel rám. Tulajdonképpen most ők tartanak életben. És Yesung. Ha ők nem lennének már valószínű ideg összeroppanást kaptam volna. Sőt... Teljesen elhagytam volna magam, és most sehol sem lennék.

"Useulge niga daneun moreudorok nae maeumeul

Na gyeolgugen i maeum jujido motal georaseo"

    Az utolsó pár sornál lehunytam pilláimat és visszanyeltem könnyeimet. Nem akartam ránézni. Látni, hogy engem néz és minden mozdulatom figyelemmel követi. Elhinni, hogy újra a közelemben van.

"Dan haruman deo saranghaja tto geojitmalman

Neoreul tto bomyeon da itgoseo tto useumyeonseo

Saranghaebeorineun nareul

Dan harurado ijeoboja mot jikil malman

Neoreul mot bomyeon apeumyeonseo tto ulmyeonseo

Dajimman haneun na

Neoreul dugo oganeun cheongukgwa jiok sai"

    Minden éjszakám álmatlansággal telt. Fáradt voltam és levert. Semmit sem tudtam aludni. Örökké egy kép villant be a fejembe, amit sehogy sem tudtam kitörölni. Akárhogy próbáltam is. Egy éjjel csak ültem az ágyban Yesung mellett és a szemközti fallal szemeztem, amikor váratlanul megsimogatta karomat és aggódón felpillantott rám. Felült és szorosan magához húzott.
          - Valami baj van, kicsim? -suttogta hajamba, mire megráztam a fejem és jobban karjaiba bújtam.
          - Nem, semmi. Szeretlek... -búgtam nyakhajlatába.
          - Én is. -nyomott egy puszit számra, miután kicsit eltolt magától, hogy szemembe nézhessen.
Egy kicsit segített megnyugtatni, így most már az álmok mezejére tudtam lépni Yesung karjai között.

    Egy nap éppen a Music Bank-es goodbye stage-emről siettem haza, amikor egyszeriben rosszul lettem egy zebra közepén. Forgott velem a világ, a látásom elhomályosult. Hirtelen kiszállt minden erő a testemből és eszméletlenül terültem el. Még hallottam az ijedt sikításokat. Majd csak annyit éreztem, hogy valaki a karjaiba vesz és rohanni kezd velem. Pillanatokkal később pedig már minden elsötétült.
    Mikor felébredtem egy kórházi ágyon feküdtem. Szinte megvakított a túlzott fehérség, orromat pedig piszkálta a fertőtlenítő szaga. Feltornáztam magam ülő helyzetbe és megpróbáltam nem kiadni magamból gyomrom tartalmát. Egyszer csak hangokat hallottam meg nem messze tőlem.
          - Mindent köszönök Doktor Hwang. Amint jobban lesz, vagy felébred kérem tájékoztasson. Viszlát!
Nem tudtam pontosan kivenni, hogy kié lehetett a hang forrása. Aztán elhúzódott egy függöny mellettem és egy orvos lépett oda hozzám.
          - Kisasszony, minden rendben van? Hogy érzi magát?
          - Nem a legfényesebben, de meg vagyok. Mi történt?
          - Egy fiatalember hozta be azzal, hogy elájult. Végeztünk pár vizsgálatot, és...
          - És..? Mi és? -fészkelődtem a betegágyon.
          - Jó hírt kell, hogy közöljek önnel.. Maga gyermeket vár.

Elképedve kerekedtek ki duplára a szemeim. Nem hittem a fülemnek. Én? Terhes...? Hitetlenül simogattam meg hasamat, és csak akkor jutott el a tudatomig, hogy az élet végre valami jóval is megajándékozott. A Yesung-al való szerelmünk gyümölcse nyugszik a szívem alatt. A boldogságomat semmi sem tudta elrontani... Egészen a következő napig.

A név, ami a papíron állt: Park Junho...

3. 천국과 지옥 사이

    Másnap az iskolába együtt mentünk Simon-al, amit mindenki furcsállt, kivéve Yesung-ot. Amikor odajött hozzánk lepacsizott barátjával, és vigyorogva bokszolt bele egy aprót vállába.
          - Na csak sikerült végül a terv? -kérdezte, mire Simon csak bólintott.
          - Milyen... terv? -pillantottam felváltva rájuk.
          - Yesung ötlete volt, hogy elhozzunk onnan. Csak neki dolga akadt, így egyedül mentem el érted. -vágta kezeit zsebre.
          - Áh, értem. -bólogattam magam elé bámulva.
Hirtelen egy éles hang csapta meg fülünket. Mindenki odakapta a fejét. Anyám volt az. Na most nagyon nagy bajban vagyok... Odatrappolt hozzánk, és egy szó nélkül csattant tenyere az arcomon. Hangja visszhangzott az egész folyosón. Karon ragadott és elkezdett kifelé húzni az épületből, majd az udvar egyik eldugottabb részénél megállt és lerántott a földre.
          - Ez volt utolsó kisasszony! Nem tűröm el többet, hogy hátat fordíts a családodnak! Ha tetszik, ha nem, akkor is hozzá fogsz menni Ujin-hoz! Nemleges választ nem fogadok el! -hadonászott össze-vissza üvöltözés közben.
A hideg földön ülve hallgattam végig kiabálását, ami egyszer csak abbamaradt. Félve pillantottam fel hajzuhatagom mögül. Yesung állt egy méterre anyámtól, mögötte pedig Simon.
          - Ti meg mit akartok?! -rivallt rájuk anyám, mire összerezzentem. Csak ezt ne..
Felálltam és kérlelni kezdtem, hogy hagyja őket. A válasz erre csak egy újabb lökés lett, így megint a fa tövében végeztem. Yesung odajött és felsegített.
          - Nem gondoljátok, hogy ehhez semmi közötök sincs? Ne avatkozzatok bele! -horkant fel anyám. -Tünés! Amíg még szépen mondom.
          - Nem megyünk sehová! Megvédjük a barátunkat egy ilyen hárpiától. -kuncogott fel Yesung, mire anyám keze indult volna, de utána kaptam.
Meg próbálta kirántani ujjaim közül csuklóját, de minden erőmmel tartottam. Nem akartam, hogy bármi bántódása essék a fiúknak miattam.
          - Omma... -kérleltem. -Omma! -kiáltottam el magam, mire végre rám nézett. -Kérlek... Őket hagyd békén. Csak segíteni próbáltak. Ha kell, hozzá megyek az úrfihoz. -hajtottam le a fejemet.
Anyám izmai elernyedtek és megigazította magán a ruháját, majd tolni kezdett a kocsija felé.
          - Nem teheted Soojin! Ezt még te sem gondolod komolyan! -hallottam még magam mögül Yesung hangját.

    Otthon kétségbeesetten sírtam el mindent Yuseok-nak, aki megpróbált megvigasztalni, kisebb-nagyobb sikerekkel.
          - Nagyon kedves fiúknak tűnnek, de mást nem tehetsz. Ha nem ismerném annyira a nagynéném, azt mondanám, semmiképpen ne egyezz bele ebbe a házasságba. De így.. Amúgy szerintem nagyon figyelmes ez az Ujin gyerek. Egész helyes...
          - Nem érted, unnie. -temetkeztem bele tenyereimbe. -Még csak nem is ismerem. Én nem akarok szerelem nélkül férjhez menni, és egy érdekházasság miatt gyereket szülni neki. Én ezt nem bírom idegekkel!
          - Shh~ Minden rendben lesz, hidd el. Majd együtt megoldjuk, oké? -ölelt magához.

    Egy héttel később anyám már az esküvőmet szervezgette. Már az első ruhapróbán is túl estünk. Ez alatt az idő alatt, még iskolába sem engedtek. Hiányzott már Yesung és Simon. Egyetlen támaszom Yuseok maradt, aki lelket öntött belém, ha elszakadt a cérna nálam. Aztán eljött a nap. Megfáradt arcom eltakarta egy maszk. Pontosabban az az öt kiló smink, amit rám kentek, és egy műmosoly. A vacsora óta nem találkoztam Ujin-al, úgy hogy fogalmam sem volt, milyen lesz ez a házasság. Az oltárnál állva felemelte fátylamat a fiú, majd rám mosolygott és a kezemet megfogva a pap felé fordult. Szomorúan szemeztem a pap vállával, miközben az mondta a megszokott szöveget. Majd hirtelen...
          - Ha valaki bármi olyat tud, ami e házasság ellen szól, most szóljon vagy hallgasson örökre. -nézett körbe a pap, mire ketten felálltak leghátul és megindultak felénk.
Mikor félúton jártak váratlanul megszólalt az egyikük.
          - Mi tiltakoznánk!
Azonnal felismertem a hangját. Simon! Mikor elénk értek szemembe könny szökött, arcomra pedig egy mosoly kúszott. Simon bal oldalamra, míg Yesung a jobbomra állt, és mindketten tartották a kezüket, hogy beléjük karoljak. Így tettem pár másodperc gondolkodás után. Majd elindultunk kifelé, közben pedig anyámra pillantottam, aki köpni-nyelni nem tudott. Mosolyogva sétáltunk el a közeli parkba, ahol ledobtam a lábamat kínzó magassarkúmat, és a fátylamat. Boldogan huppantam le a fűbe, mire a fiúk nevetni kezdtek rajtam.
          - Szabadság~! -terültem el, kicsit sem foglalkozva azzal, hogy fehér ruhám összekoszolódik.
Miután felálltam mind a kettőt közrefogtam és megszorongattam őket. Annyira hálás voltam nekik, hogy azt el sem lehet mondani.
          - Köszönöm srácok! Ha ti nem lennétek...
          - Nélkülünk nem boldogulnál, az fix. -kuncogott Yesung.

    Mikor beléptem a házunk ajtaján furcsa mód senki sem üvöltötte le a hajamat. Anyám olyan szinten megharagudott rám, hogy nem volt hajlandó hozzám szólni. A ballagásomra sem jött el. Örültem volna neki, ha eljön, de nem igazán izgatott a dolog. Amitől viszont majdnem kiugrottam a bőrömből, hogy Yuseok, a férje, és apám is eljött. Miután vége lett az ünnepségnek körbe ölelgettem őket, majd odamentem a fiúkhoz.
          - Áh~ De rossz lesz nélkületek az egyetemen. Hiányozni fogtok! -öleltem meg őket sorban.
Utoljára Yesung-ot vontam magamhoz, mire elnevette magát. Értetlenül néztem fel rá.
          - Mi olyan vicces? -kérdeztem.
          - Tőlem nem szabadulsz meg. Ugyanoda megyek, ahova te is. -borzolta össze hajamat.
          - Tényleg? Úgy örülök oppa! -fúrtam fejem mellkasába.
Egy köhintés zökkentett ki minket.
          - Uhm... Sajnálom Simon, nagyon hiányozni fogsz. -kullogtam oda hozzá és karjaimat köré fontam.
Tisztán hallottam, amint szívverése felgyorsul. Pont, mint az enyém. Behunytam szemeimet, és magamba szívtam édeskés, mégis férfias illatát. Úgy érzem tényleg hiányozni fog. Mintha a lelkem egy darabját veszteném el örökre. Miután elváltunk megígértettem vele, hogy telefonon majd sokszor beszélünk, és tartjuk a kapcsolatot. Azonban ez nem így történt. Egyik üzenetemre sem válaszolt, ha hívtam azonnal kinyomta vagy hagyta kicsörögni. Nem is az fájt igazán, hogy megszegte az ígéretét, hanem az, hogy ezek után nem hallottam felőle semmit. De megpróbáltam túltenni magam rajta, hiszen ott volt mellettem Yesung. Aki nem mellesleg kedves, okos, helyes, vicces és figyelmes. Egy igazi társra leltem benne. Iszonyatosan sokat segít mindennel kapcsolatban. Azt hiszem egyre jobban kedvelem őt...

1. 천국과 지옥 사이

"A házasság az ember legnagyobb erőpróbája, mert legnagyobb ellenségünk, saját magunk legyőzését követeli."

    A tenyerem izzad, lassan lyukat égetek a padlóba magassarkúmmal, annyit járkálok fel-alá. Amikor Yesung megkérte a kezem, még magabiztosan borultam a nyakába, majd aztán felhúzta ujjamra a gyűrűt. De a mai nap... Ideges vagyok, a torkomban gombóc, amit alig bírok lenyelni. Úgy érzem mindjárt kiszökik alólam a föld, vagy szívrohamba halok bele. Édesanyám, és barátnőim csak nyugtatgatni próbálnak. Egyre bizonytalanabb vagyok...

"Ha valaki még az esküvője napján is bizonytalan, akkor tuti, hogy nem a helyes úton jár, és épp egy hatalmas hibát készül elkövetni. A házasság és a gyereknevelés még akkor sem sétagalopp, ha az ember biztos abban, hogy megtalálta a tökéletes párt. Őrültség belevágni, ha még ebben sem lehetünk biztosak."

    Szinte megfulladok a tehetetlenségbe, és idegességbe. Életemben először ténylegesen úgy érzem, nem cselekszem helyesen. Pedig most a leghelyesebb az lenne, ha magamra varázsolnék egy mosolyt és kisétálnék az oltár elé, a számomra legmegfelelőbb férfihoz. Hogy aztán boldogságban, egészségben, betegségben együtt legyünk... Azonban ez koránt sincs így. Elmémet ellepi egy köd, és olyasfajta képzelgések, minthogy Hozzá megyek feleségül. A furcsa gondolatra kirázott a hideg, minek következtében visszatértem a valóságba.

"A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít, amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetébe. Van úgy, hogy nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz rajta, és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni."

Az esküvő előtti nap...
    Boldogan sétáltam be unokanővéremmel az üzletbe, hogy még egyszer utoljára felpróbálhassam a nekem szánt fehér ruhacsodát. Miután magamra aggattam azt a ruhát, amiről kiskoromban annyiszor álmodoztam, kimentem az előtérbe és felálltam a dobogóra. Körbefordultam, mire Yuseok csak eltátotta a száját és majdnem sírva fakadt.
          - Istenem, de szép vagy. -törölte meg mosolyogva könnyes szemeit. -Na, gyere ide. Keblemre. -kuncogott tárt karokkal.
Odaléptem hozzá és amennyire csak az abroncstól tudtam, magamhoz szorítottam. Megsimogattuk egymás hátát, majd mentem volna vissza az öltözőbe, amikor az önfeledt mosoly lefagyott arcomról, és levegőt is elfelejtettem venni. Azt hittem rosszul látok... Gyorsan megfordultam tengelyem körül és mentem is átöltözni.

    Otthon egész nap a körmömet rágtam, és a szívem majd' kiugrott a helyéről. Yesung kérdőre is vont, hogy miért vagyok olyan ideges. De én csak az elkövetkezendő napnak tudtam be az egészet. Akkor még fogalmam sem volt mi fog történni...

Jelen (az esküvő napja)...
    Elhessegettem a rossz gondolatokat, mosolyra húztam a számat és a virágcsokromat a kezembe véve bólintottam, hogy indulhatunk. Kinyílt a hatalmas tölgyfa ajtó, és minden egyes szem rám szegeződött. Yuseok előre sietett, mert ő volt a tanúm. Belekaroltam édesapámba és megindultam álmaim férfija felé. Észre sem vettem, hogy szememből akaratlanul is könnyek szöktek elő. Miután odaértünk leendő férjemhez, apám nyomott egy puszit a homlokomra és odébb sétált. Megfogtam Yesung kezét és a pap felé fordultunk, mire mindenki helyet foglalt, minket kivéve.
          - Testvéreim! Azért gyűltünk itt össze, hogy e férfit és e nőt a házasság szentségében egyesítsük. Ha valaki bármi olyat tud, ami e házasság ellen szól, most szóljon vagy hallgasson örökre.
A pap körbenézett, de senki sem szólt sehonnan. A násznép csöndben ült és minden tekintet ránk szegeződött. Vőlegényem szürke öltönyt viselt csokornyakkendővel,  fekete haja tökéletesen elrendezve. Arca egészen kipirult, szeme csillogott. Rajtam egyszerű szabású fehér menyasszonyi ruha volt. A felső része is csinos, spagettipántos volt. Visszafogott, ugyanakkor mégis tetszetős darab. Hajam egyszerű kontyba tűzve, néhány tincs szabadon lógott. Fátylat nem viseltem. Sminkem nagyon szolid volt.
          - Yesung, akarod-e az itt megjelent Soojin-t hitves feleségedül? Fogadod-e, hogy vele leszel jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, míg a halál el nem választ?
          - Akarom. -rebegte meghatottan.
          - És te Soojin, akarod-e az itt megjelent Yesung-t hitves férjedül? Fogadod-e, hogy vele leszel jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, míg a halál el nem választ? -fordult felém a pap.
Eljött a pillanat, amire oly' régen vártam. Mégis... gyomrom dobott egy hátast, egy hang sem jött ki a számon. Bűntudat lepte el egész elmém, fogalmam sem volt, miért.
          - Kicsim, valami baj van? -pillantott rám kétségbeesetten vőlegényem.
          - Nem, semmi. -erőltettem magamra egy mosolyt.
          - Nos akkor... Akarod-e az itt megjelent Yesung-ot hitves férjedül? -ismételte meg az öreges, öltönyös pap mellettünk.
          - Akarom. -mondtam ki végül.
          - Húzzátok föl a gyűrűket...

A mögöttem álló koszorúslány, aki nem volt más, mint Yuseok húga, egy-egy gyűrűt vett elő és odaadta nekünk. Majd felhúztuk egymás ujjaira házasságunk szimbólumait. A pap keresztet vetett rajtunk és így szólt:

          - A rám ruházott hatalomnál fogva ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket. Amit Isten egybekötött ember szét nem választhatja. Megcsókolhatod a menyasszonyt. -mosolyodott el a pap.
Yesung megszorította mancsomat, majd közelebb hajolt hozzám és ajkaink találkoztak. Boldogon viszonoztam csókját, és miután elváltunk mindenki üdvrivalgásban tört ki.

    Éppen a pezsgőnket iszogattuk egy körbekoccintás után, amikor Yesung-al és Yuseok-al beszélgettünk mindenféléről. Váratlanul mögém nézett újdonsült férjem és elkiáltotta magát kitárt karokkal.
          - Park Junho! Haver, de régen láttalak... Jó, hogy végül eltudtál jönni. -pacsiztak le, én meg nekik hátat fordítva iszogattam tovább Yuseok-al. -Még mindig kancsal vagy. -jegyezte meg nevetve férjem, mire akaratlanul is elkuncogtam magam.
          - Majdnem mondtam, hogy ki a kancsal, de az esküvődön nem akarok szépen beszélni. Én is régen láttalak... Látom nem pazaroltad az időt. -célzott rám, amitől a hideg futkosott a hátamon, és lefagyott a mosoly az arcomról.
          - Ő pedig itt a kedves feleségem. -húzott oda magához Yesung.
Magamra erőltettem egy mosolyt és felpillantottam rá. Fekete, kockakeretes szemüveg volt rajta. Fekete bársony zakója tökéletesen simult rá. Úgy, mint fekete nadrágja is. Haja azóta fekete helyett sötétbarnán pompázott. Még mindig ugyanolyan helyes... -ámuldoztam.
          - Szia Soojin. -nézett mélyen a szemembe, miközben levette szemüvegét.
          - Neked is Simon... -hajtottam le sóhajtva fejemet.
          - Áh~ Milyen régen is volt már a középiskola... -nevetett fel Yesung.
          - Bizony. -bólogatott a barna hajú.
          - Ha megbocsájtotok én most kimegyek mosdóba, nem érzem magam valami jól. -erőltettem egy mosolyt feléjük, és kézen ragadtam Yuseok-ot.
          - Mi a baj, kicsim? -lépet felém aggódó tekintettel férjem.
          - Egy kicsit megszédültem.. -hazudtam.
          - Lehet túl szoros a ruha. Gyere, megigazítjuk. -fogta meg vállam unokanővérem.
Mikor beértünk a mosdóba, mintha egy kő esett volna le a szívemről. Szinte megfulladtam Simon közelében.
          - Yuseok... én ezt nem bírom. -sóhajtottam. -Miért pont most kellett megjelennie neki is? Miért?
A mosdókagylónak támaszkodtam, és nem érdekelt, hogy a sminkem szétfolyik. Megmostam az arcom és a tükörbe nézve emlékeztem a régi "szép" időkre... Mikor még középiskolások voltunk.. Mikor szerelmes lettem életemben először... Mikor nem számított semmi, és senki sem, csak Simon.

Prológus

    "Mit tennél, ha az esküvőd közepén beállítana életed első és örök szerelme? Mit tennél, ha tested megremegne a szívedben újra fellángoló szerelemtől, amely akkoriban égett? Ha ezek után nem tudnál bűntudat nélkül az oltárhoz sétálni és 'igen'-t mondani; tudván, hogy ő egész végig téged figyel? Aztán szemedbe néz, rád mosolyog. Majd mintha mi sem történt volna gratulál neked és újdonsült férjednek, egy bájvigyorral az arcán. Vajon mit tennél...? Én sem tudom." -írja sorait Kim Soojin, a kislány kora óta meglévő naplójába.

    Mára már felnőtt és sikeres nő lett belőle. Miután lediplomázott karrierjét kezdte ápolgatni, immáron énekesnőként. Az egyetem után boldogan élte napjait huszonhét évesen a párjával. Egészen addig, amíg meg nem jelent gyermekkori barátjuk, és egyben Soojin első szerelme, aki feldúlta a frissen házasodott nő életét. Vajon meddig fogja bírni szemrebbenés nélkül, hogy az oly' régen szeretett férfi most belerondít mindenbe?
    Lesz itt ármánykodás, háború, kétségbeesés, remény... de legfőképpen: Szerelem.